„A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését…” Róma 8,19
A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését. Tulajdonképpen ez egy adventi ige, hiszen benne van a várakozás mozzanata. De vegyük észre, hogy ez nem a keresztyénség reményteljes várakozása. Arról Pál a következő versben beszél. Viszont ebben az igében a sóvárgás jelenik meg. Amikor egy függő ilyen állapotban van, akkor valamilyen külső segitségre van szüksége ahhoz, hogy józan tudjon maradni. . Ugyanez a sóvárgó állapot jellemzi az Isten nélküli embert, azzal a különbséggel, hogy sokszor nem tudja beazonosítani a vágya tárgyát.
A diakóniában ilyenkor év végén mindig összegzünk és tervezünk. Visszanéztem az elmúlt évek áhitatait amiket az éves jelentés elejére irtunk. Mindig magunkkal voltunk elfoglalva. Persze kellett ez is: hogy meghatározzuk, hogy kik is vagyunk a szolgálatban, mi is a feladatunk, mint szervezet, kértük a nővekedést, a kapcsolatokat partnerszervezetekkel és meg is kaptuk. Vagy nem is kértük de megkaptuk. Szolgálatunk közben többször hallottuk a sóvárgó kiáltást, nemcsak a világban, de az egyházon belül is. Az ébresztés és a buzditás munkáját kell végeznünk ott, ahol Isten-hiány vagy szolgálat-hiány van, felismervén, hogy mindenki függ az Istentől.
Pál azt mondja, hogy ez a teremtett világ ennyire várja az Isten fiainak a megjelenését. De mint mondtam a világ, az nem is igazán tudja, hogy mit kell vagy kit kell várnia. De azt érzi és tudja, hogy van valamilyen leküzdhetetlen hiányérzete, amit valamivel be kell tölteni, és mivel nem tudja az igazival ezért pótszereket használ. Éppen ezért fontos felmutatni Jézus Krisztust a keresztyén segítségnyújtás és szeretetszolgálat végzése során.
Tehát mivel ez a reménység nem igazi keresztyén reménység, ezért minket ez nem szabad, hogy elkeseritsen, hanem egyenesen feladatot ad. Joó Sándor is ezt mondja erről az igéről: „Ez a reménység éppen nem nyugvópárna a számára, hanem ösztöke – a legteljesebb aktivitásra biztató reménység.“