Február 11. – A betegek világnapja
„De amikor a sokaság észrevette, utánament. Jézus örömmel fogadta őket; beszélt nekik Isten országáról, és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította.“ Lk 9,11
Lukács evangéliumának 9. fejezete azzal kezdődik, hogy Jézus kiküldi a 12 tanítványt, hogy miután erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására, menjenek el, hirdessék az evangéliumot és gyógyítsanak.
A betegek világnapja alkalmából elgondolkodtatott engem ez az igerész, hogy vajon hogyan hajthatták végre az apostolok ezeket a csodás gyógyításokat? Illetve, hogy manapság miért nincsenek ilyenek? (Talán csak a média hallgatja el ezeket az eseteket?) Nagyon nehéz ebben a kérdésben egyértelmű állást foglalni, és nem ismerek olyan egyházi dokumentumot, amely kifejezetten foglalkozna ezzel a kérdéssel. Mindenesetre szeretnék az alábbiakban néhány megfontolásra érdemes szempontot felsorakoztatni.
Nem kétséges, hogy a bibliai korban az apostolok ismerték és meg is kapták a gyógyítás kegyelmi ajándékát. Ebből egyenesen az következne, hogy annak ma is léteznie kell. Mielőtt azonban itt le is zárnánk ezt a kérdést, egy dologra szeretném a Kedves Olvasó figyelmét ráirányítani. Az pedig az, hogy sem Jézus, sem az apostolok esetében a gyógyítás aktusa nem válik el az evangélium hirdetésétől. Ha nem is mindig személyre szabottan, de a gyógyítást mindig megelőzi az evangélium hirdetése, vagyis a Jézus Krisztusról, mint Megváltóról szóló bizonyságtétel, híradás. A gyógyítás csupán kézzelfogható jele lesz a Megváltó eljövetelének, amiként ez már az Ószövetségben meg van jelölve. Amikor Keresztelő János tanítványai mesterük kérdését tolmácsolják Jézusnak: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk? Jézus válasza ez: „vakok látnak, bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium.“ (Mt 11, 5) Ebből az igéből az is kitűnik, hogy a gyógyítás kegyelmi ajándéka egy különleges korszakhoz, a Megváltó eljövetelének, illetve földi jelenlétének idejéhez kapcsolható.
Ami pedig egy ilyen gyógyítás alkalmával történik, azt a mai korban úgy neveznénk, hogy pszichoszomatikus kezelés, amely figyelembe veszi az ember testét és lelkét egyaránt, nem pedig külön kezeli azt. Így válhat az ember valóban egésszé és egészségessé. Meg kell látnunk, hogy az egészségünk részét képezi az Istennel való kapcsolatunk rendezése. Teológiai szempontból a betegség a bűneset kapcsán lépett be az ember életébe. A tiltott gyümölcsre vonatkozó isteni parancs megszegése előtt nem volt jelen. (Örök)létfontosságú tehát ennek a a kapcsolatnak az újbóli rendezése. Azt a pszichológusok is elismerik, hogy számos lelki betegség fakad szeretethiányból, a megbocsájtás vagy az elengedés hiányából. Mindezek testi tüneteket is okozhatnak. Ezekre mind, mint alapvető dolgokra találhatunk rá a Jézussal, mint Megváltónkkal való kapcsolatban.
A test értékéről már a múltkor írtam. Voltak bizony korok a történelemben, amikor vagy a lelket vagy a testet a másik rovására túlértékelték. A lélek túlértékelése a középkori kolostorokban volt jellemző, és következménye az aszketikus életmód lett. Téves azonban az a nézet, hogy bizonyos dolgok megvonása önmagában képes elvezetni bennünket Istenhez. Ahhoz az evangélium hirdetésére van szükség.
De téves a mai korunkban oly divatos nézet is, mely szerint a lélek csupán a test biológiai folyamatainak mellékterméke. Megdöbbenve hallgattam Németországban egy orvostanhallgató ars poeticáját, aki azt mondta, hogy ő úgy tekint magára, mint egy szerelőre, aki az „embergépet“ szereli.
Észre lehet vennünk, hogy az, amit Jézus korában az apostolok tettek, a mai korban két különböző foglalkozássá vált. A lelkész már nem a test gyógyítója is, és az orvos nem hirdeti az evangéliumot. De ettől függetlenül a lelkésznek is bízni és biztatni kell mindenkit arra, hogy Isten, ha akarja, még ha emberi kezek közvetítésével is, de meg tudja gyógyítani a beteget, és így kell hirdetnie az evangéliumot. Az orvosnak, aki becsületesen és felkészülten végzi a munkáját tisztában kell lennie azzal, hogy amikor gyógyít, akkor egy olyan talentummal gazdálkodik, amit Istentől kapott, így a beteggel együtt, maga is Isten kezében van.
Nem kell tehát minden betegséget Isten különleges büntetésének tartanunk. Azonban, ha Ő megengedi, hogy valamilyen betegségbe beleessünk, akkor az lehet egy tőle kapott figyelmeztetés is arra, hogy valami nem csak a testünkkel, de a lelkünkkel sincs rendben. Hiszen egy olyan tehetetlen vagy kiszolgáltatott állapot, amit egy betegség jelenthet, emlékeztethet bennünket erőnk végességére, és elgondolkodtathat életünk menete felől.
Haris Szilárd