„…hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult;ˮ Filippi 2, 7
Advent második vasárnapján tovább folytatjuk a karácsonyi forgatókönyv elemzését. Az elmúlt vasárnapon arra igyekeztem rámutatni, hogy a jól ismert történések: Jézus emberré létetele, és így maga az ünnep is, csak azért létezik, mert azt Isten rendelte el. A mai alkalommal eggyel tovább lépünk a Filippi levél Krisztus-himnuszában.
Máté és Lukács evangéliuma a karácsonyt Krisztus születése ünnepének nevezi. A Filippi levél egy másfajta hagyományanyaghoz tartozik, ezért beszél a születés helyett inkább emberré lételről, gondolván, hogy Krisztus örök időktől fogva van, tehát születése nem jelenthet életkezdetet, csupán a földi munkásságának a kezdetét. (A karácsony szavunk is a latin incarnatio-ból származik, amely megtestesülést jelent.) A két hagyomány nem zárja ki egymást, inkább kiegészíti. Ugyanannak a dolognak láthatatlan és a látható oldalát írja le.
A fenti igeversben négy mozzanatot találunk: megüresítés, felvevés, emberré létel, és emberi magatartás.
Az ige először azt állítja, hogy Krisztus megüresítette önmagát. A megüresítés szaváról leginkább az a kép jutott eszembe, mint amikor egy szobát kiürítünk, hogy aztán újra berendezzük azért, hogy valamilyen más célra használjuk. Krisztus emberré létele is egy ilyen átrendeződés, megüresítés. A dicsőséges mennyben lakó Krisztus otthagyta a mennyei otthonát, és mindent hátra hagyva belépett az embervilágba. Belépett az időbe, megára vette a testiséget annak vágyaival és szükségleteivel együtt, mindezt egyszersmind Isten Fiaként. Elmondhatjuk tehát, hogy a Jézus Krisztus emberré létele a hatalmas Isten felől nézve egyfajta alászállás, egy alacsonyabb szintre való lépés. Mindez az embernek tett szolgálat, a megváltás munkájának elvégzése miatt történik. Krisztus földi szolgálata kezdődik meg a karácsonnyal: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.ˮ (Mt 20, 28) Krisztus egész szolgálatát elénk adják az evangéliumok, kezdve onnan, hogy Jézus betegeket gyógyít, át azon, hogy megmossa a tanítványai lábát, egészen a szolgálata betetőződéséig, azaz kereszthaláláig és feltámadásáig. Mindazonáltal a Krisztus-himnusz hangsúlyozza Jézus Krisztus valóságos emberi voltát, mint aki „magatartásában“, tehát cselekedeiben is embernek bizonyul. Erre azért van szükség, mert csak ember tehet eleget az ember bűnéért.
Mi hajlamosak vagyunk magunkat tökéletesnek, és a magunk világában mindenre képesnek tartani. Számtalan filozófiai irányzat emeli ki az embernek egy-egy olyan tulajdonságát, mellyel hangsúlyozni kívánja az ember hatalmát. Egyesek az akarat, mások az értelem elsőségét hangoztatják. Most mégis az alapigénk úgy beszél, Krisztus emberré lételéről, mint alászállásról, mint visszalépésről. Engem ezek a sorok, mindig arra emlékeztetnek, hogy vigyázz te kis ember, mert Isten nélkül semmi vagy!
De mit mondanak számunkra ezek a sorok az adventi készülődésre nézve? Hadd emlékeztessek mindenki, hogy a Krisztus-himnusz úgy kezdődik, hogy:
„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt.”
A világ karácsonyi indulata nagyzolás, a vágyakozás a nagyobb, drágább ajándék iránt. A boltok egyre inkább megtelnek mindenféle csecsebecsével, de vajon a szívek és az életek is gazdagodnak ezek által? Krisztus indulata az ősszehordás helyett a megüresítés. Ez a megüresítés nem valami hiány, inkább helykészítés, megállás, ami azért történik, hogy minél inkább be tudjuk fogadni az örömhírt. Nem hiába ragadja meg a karácsony lényegét több református énekünk is vendégvárásként. Amikor ilyesmire készülünk, akkor bizony megüresítjük a lakásunkat. Kidobjuk azt, ami nem méltó a vendégséghez. (Itt fontos megjegyezni, hogy ez a vendégség nemcsak a karácsony idejére szól, de erről bővebben, majd egy későbbi alkalommal.) Valahogy így tehetünk adventben a szívünkkel is. A másoknak való szolgálat pedig azt jelenti, hogy a magam vágyainak a teljesítése helyett a mások szükségének a kielégítésén fáradozom, ami nem csak anyagi természetű lehet. Egy magányos embernek egy jó szó, egy odaforduló tekintet, egy ölelő kar is hatalmas kincs. Végül, mint azt már említettem, az ember kicsinységére, Istenre való ráutaltságára, és a saját törékenységünkre kell, hogy emlékeztessen bennünket. Elmondhatjuk tehát, hogy ez a mai igerész adventi önvizsgálatra hív bennünket. De mégis öröm az, hogy ezt az önvizsgálatot arra a Jézus Krisztusra tekintve végezhetjük el, aki maga vállalta a szolgaiságot és az emberré lételt. Lejött a Földre az emberért, hogy kimentse e gonosz viágból, hogy aztán az övéit felmagasztalja, és mindazokat akik hisznek az ő áldozatában és feltámadásában magához hívja majd egykoron az ő országába.
Imádkozzunk!
Kegyelmes Krisztusunk!
Köszönjük Neked, hogy az adventi forgatagban tanítasz bennünket helyesen készülődni, és igazán várni Téged. Köszönjük, hogy a külsőségek helyett ráírányítod a figyelmünket a lelki készülődésre. Kérünk add, hogy az önző indulatainktól meg tudjuk magunkat üresíteni, és így tudjunk befogadni Téged karácsonyi ünneplésünkbe. Ámen.
Szöveg: Haris Szilárd Fotó: Révész Csilla