Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. Erre olyan sokangyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely. Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. Mivel a sokaság miatt nem fértek a közelébe, megbontották annak a háznak a tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, megbocsátattak a bűneid!ˮ Márk evangéliuma 2, 1-5.
Az eddigi áhitatokban arról gondolkodtunk a Szentírást segítségül híva, hogy miképpen állíthatjuk érzékszerveinket a mások javára történő szolgálatba. Ezt a sorozatot a tapintás érzékének tárgyalásával be is fejeztük. Ennek ellenére most egy gondolat erejéig mégis szeretnék rákötni az ott leírtakra a mai áhitattal. Ugyanis még meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy mit kell tennünk akkor, ha már észleltük a másik ember szükségét. Hogy cselekedni kell valamit, az talán nem is kérdés, de hogy hogyan, az már annál inkább. Erre a hogyanra nézve találhatunk némi útmutatást a béna meggyógyításának történetében.
Az alaphelyzetet nem kell sokat ecsetelnem előttetek. Jézusról Kapernaumban elterjed a hír, hogy otthon van. Nagy sokaság gyűlik össze körülötte, és megtelik a ház. Négy barát megegyezik, hogy ötödik társukat elviszik Jézus elé, hogy meggyógyítsa. Az evangélium nem sokat, vagy szinte semmit sem mond el ennek a megegyezésnek a körülményeiről, van azonban néhány dolog, amire így is következtethetünk.
Figyeljük meg először is magát azt a tényt, hogy volt négy ember, aki azon a közös meggyőződésen volt, hogy a beteg barátjukon Jézus tud segíteni. Azt ugyan nem tudjuk, hogy maga a beteg képes volt-e ezt a szándékát kifejezni, állapotából kifolyólag az is lehet, hogy nem, de annyi bizonyos, hogy a négy barát hitte, hogy Jézusnál van a megoldás, vagy ha úgy tetszik, hogy Ő maga a Megoldás. Van tehát itt négy ember, aki összefog azért, hogy egyetlen emberen segítsen. Úgy gondolom, hogy már maga ez a szám is csodálatos. Saját tapasztalatomból kiindulva – hiszen én mozgássérültként többször szorulok segítségre a hétköznapi dolgokban, mint egy átlagos ember – ki merem jelenteni, hogy néha egy segítő kezet is nehéz találni. Ha az ember elesik az utcán, akkor általában nem az történik, hogy a körülötte 5 méteres körben állók mind odafutnak. Ha akad egyvalaki, már azért is hálásnak kell lenni.
Ez a négy ember meg tud egyezni abban, hogy milyen irányba akarnak tartani, és hogy az irány maga Jézus Krisztus. Ezen a ponton óhatatlanul is eszembe jutottak azok a futballmeccseken készült felvételek, amikor egy sérült játékost, a csapatorvos és a segítője két különböző irányba szerettek volna levinni a pályáról. A felvételen az látszik, hogy megemelik ugyan a terhet, de a szituáció teljesen komikus, mert ugyanazzal a teherrel ugyan, de ellenkező irányba indulnak el. Így pedig nem lehet elérni a célt, nem lehet teljesíteni a feladatot, nem lehet betölteni a szolgálatot. Az általunk kigondolt mellékutak, egymás közti ellentétek, vagy előítéletek akadályozhatnak bennünket a szolgálat végzésében. Példát vehetünk azonban a négy barátról, akik felveszik az ötödik hordágyát és egy irányba indulnak el ahhoz a házhoz, ahol Jézus van. Hitüknek azonban még egy próbát ki kell állnia. Nagy sokaság gyűlik össze, olyannyira, hogy többen már nem is férnek be a házba. Kicsit nehéz ezt a tömeget elképzelnünk, de talán leginkább egy tömött buszhoz lehetne hasonlítani. Van olyan eset amikor tényleg nem fér fel több ember. (Halkan jegyzem meg, hogy ugyanezt tömött templommal már nehezebben tudjuk megtenni.) A tömeg nem veszi észre a beteget. Úgy tudom elképzelni, hogy hátat fordítanak neki. Érdekes, hogy ezek a „figyelmetlenek“ éppen Jézust hallgatják, de mikor cselekedni is kéne, mikor észre kéne venni a rászorulót, vakok maradnak. Ezt a fajta önzőséget nagyon jól lehet látni egy orvosi rendelő várójában is. Magam is többször szem- és fültanúja voltam már a váróban lezajló „Ki a betegebb?ˮ versenynek, amely egészen hasonlít a jól ismert „Ki mit tud?ˮ-hoz. A különbség csupán annyi, hogy míg az utóbbiban különleges képességekkel produkálja magát az ember, addig az előbbi megmérettetés lényege, hogy a „versenyzőˮ minél különlegesebb tüneteket produkáljon, lehetőleg halmozottan. Amikor azonban nyílik a rendelő ajtaja és a nővér kilép rajta, mintha egy csapásra mindenki meggyógyulna, csak azért, hogy az első helyet szerezze meg a sorban. Ennyire nem vagyunk tekintettel egymásra. Nem voltak tekintettel az ágyán fekvő béna emberre sem.
De a négy barát nem ijed meg az első nehézségtől. Megtalálják a kerülőutat, amin keresztül elérik a céljukat. Kibontják a tetőt. Kreativitásukkal és elhivatottságukkal leküzdik az akadályt. Ez a fajta kreativitás, találékonyság elengedhetetlen mindenféle szolgálatunkhoz. Isten nem röpteti a sült galambot a szánkba, hanem elvárja, hogy mások javára használjuk a kapott talentumainkat. De vigyázat! Ez a fajta kreativitás nem tévesztendő össze azon emberi mesterkedésekkel, amelyek Isten dicsősége helyett csak önző érdekeket szolgálnak.
Leeresztik tehát ágyastól a béna embert Jézus elé. Jézus első szava pedig az, hogy
„Megbocsátattak a te bűneid!ˮ Valaki talán azt gondolja,hogy itt valami kimaradt. Eddig szó sem volt bűnről. Hogy jön ez ide? Egy nálam idősebb és tapasztaltabb lelkész mondta egyszer ennek az igének a kapcsán azt, hogy mindenki életében csak egy igazán fontos kérdés van, ez pedig nem más, mint az Isten-kérdés. Ugyan nem tudjuk, hogy a béna ember életében konkrétan milyen bűnről volt szó, de ez nem is lényeges. Mégis a legfontosabb, hogy Istennel való viszonyát elrendezze.
Kedves Olvasó, te hogy állsz ezzel? Hiszed-e, hogy egyedül Jézus Krisztus áldozatáért bocsáttatnak meg a bűneid? Számba vetted-e már azokat? Megtapasztaltad-e már a kegyelem szabadítását? Ezek a kérdések nem várhatnak holnapig, mert ki tudja lesz-e holnap. Nem ér rá majd akkor, ha öreg leszel és nem lesz más dolgod. Minél hamarabb jutsz el erre a meggyőződésre és kezded el Istennel járt szolgáló életed, annál gazdagabb áldásokban lesz részed.
Haris Szilárd