“Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: „Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában” – ami azt jelenti küldött. Az pedig elment, megmosakodott és már látott, amikor visszatért. “János 9, 6-7.
Mozgássérültként a mindennapokban az átlagosnál sokkal gyakrabban előfordul (velem, de, gondolom mással is), hogy segítséget kell kérni, az esetek nagy többségében idegenektől. Ez általában abból áll, hogy a másik embert nyújtson támaszt: hadd kapaszkodjak bele az egyik kezébe! Tapasztalataim szerint a segítségnyújtás szándéka a legtöbb emberben ott van, de a hogyannal már többen gondban vannak. Nem tudják, hogyan, hol fogjanak meg, sokan félnek megérinteni. Látni lehet a zavarodottságot az arcukon. Egy esetben ez a zavarodottság odáig fajult, hogy sértődés is lett belőle. Egy számomra ismeretlen férfi jó szándékkal, de szerencsétlen módon próbált talpra állítani. Mondtam neki, hogy ez így nem lesz jó, mert nem tudom megtalálni az egyensúlyom, erre elengedett, és szó nélkül otthagyott a földön ülve. Nem a szándékkal volt a baj, hanem a móddal.
Az érzékszerveink a diakónia szolgálatában sorozatunkat a mai alkalommal a tapintással zárjuk. Igen, a bőrünk is egy érzékszervünk, méghozzá a legnagyobb méretű. Ha a szaglásra azt mondtuk, hogy egy elfáradó érzék, akkor a tapintásunk pedig az az érzék, amit a legkevésbé tudatosítunk. Pedig például most is, amikor ezt a szöveget gépelem, apró érintéseket teszek a billentyűzeten, ami információt szolgáltat nekem arról, hogy milyen pozícióban van a kezem a gombokhoz képest, ez pedig lehetővé teszi, hogy úgy írjak, hogy nem nézek oda. Írás közben mégsem erre szoktam erre gondolni, egyszerűen csak gépelek. Sokszor nem vagyunk tisztában érintéseink jelentőségével vagy hatásával. Természetesen ugyanígy van ez a kapcsolatainkban is. Gyakran nem tudatosítjuk azt, hogy egy-egy érintés milyen hatással van, vagy lehet a másik emberre. Bizonyos érintéseket pedig akaratlanul is megjegyzünk. (Sosem felejtem el nagyapám érdes tenyerét.) Az érintés a szerelemnek, az érzékiségnek is része. Mindezeket együtt látva azt is ki kell mondanunk, a bőr az az érzékszervünk, az érintés az a „fegyverünk”, amellyel a leginkább vissza lehet élni. Ezért talán még fontosabb feltennünk azt a kérdést: Hogyan használhatjuk helyesen az érintést, mint jóra való eszközt?
A Bibliában több példát is olvashatunk arra, hogy Jézus úgy gyógyított meg valakit, hogy megérintette. Így gyógyította meg leprást, pedig erről a betegségről már akkoriban is tudták, hogy fertőző, a süketnéma hallását úgy adta vissza, hogy ujját a fülébe tette. Fordított esetben pedig a vérfolyásos asszonyt említhetnénk, aki Jézusnak csak a ruhája szegélyét érintette meg és meggyógyult. Mégis talán a legtöbbet a témánkról a vakon született ember története mond el nekünk, amiben a fenti ige is szerepel. Ebben az esetben Jézus eszközt használ arra, hogy meggyógyítsa a beteg testrészt, és ennek során megérinti az embert. A kenőcskészítés, különösen a szembetegségek esetében bevett szokás volt abban az időben. (Másrészt a kenőcskészítés munkának számított, így szombati napon zsidó szokás szerint tiltott volt. Ezért keveredik vitába Jézus a zsidó vezetőkkel később.) Aztán elküldi a vakon született embert, hogy mosakodjon meg a Siloám tavában. A tó neve azt jelenti az Írás szerint, hogy küldött. Ez arra utal, hogy nem a tó vize, hanem Jézus az, aki gyógyít, majd amikor a vakon született ember ezt a parancsot teljesíti, akkor visszatér a látása. Jézus tehát használja a korabeli „orvosi praktikákat”. Ez pedig semmit nem von le a saját megváltói hatalmából. Megtehette volna ezt csupán a szavával is. Minket viszont ez arra tanít, hogy ne vessük el a modern orvoslás minden vívmányát, csupán arra várva, hogy majd csoda történik. Emlékezzünk rá, hogy történhet akár egy vagy több érintés által is. A több szakszerű érintés pedig más néven már terápia. Az érintések (legyen az akár orvosi vizsgálat, segítségnyújtás vagy akár ölelés), ha nem önös érdekből és hátsó szándékkal történnek, igenis közvetíthetik az isteni gondoskodást és szeretetet. Ez mind része a testbeszédünknek, ami ugyancsak egy nyelv. Néha nem egyformán beszéljük ezt a nyelvet. Nem tudjuk, hogy szabad-e a másikat megérinteni? Vagy egyszerűen csak nem tudjuk, hogyan segítsünk? De ebben az esetben még mindig lehet szavakkal kérdezni. Nem kell megijedni. Egyszerűen mondjuk el, hogy „biztosan álló láb” vagy „támaszul szolgáló kar” szeretnénk lenni, hadd rendelkezzen velünk a segítségre szoruló.
Imádkozzunk!
Kegyelmes Istenünk!
Köszönjük, ha segítő kezek által is megtapasztalhattuk már a Te gondviselésedet! Köszönjük, ha volt olyan kéz, mely érintésével vigasztalást nyújtott számunkra. Kérünk Téged Istenünk, hogy mi magunk is hadd váljunk a Te meghosszabbított kezeddé, így használva erőnket és érintésünket a segítségre szorulók javára, nem félve attól, hogy bepiszkoljuk a kezünket. Ámen.
Haris Szilárd