Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt és ezt mondta: Hívjátok ide! Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: Bízzál! Kelj fel! Hív téged! Márk 10, 47-49.
Gyermekkoromban az egyik kedvenc rajzfilmem a Pókember volt. Gyerekként ebben a szuperhősben nemcsak az nyűgözött le, ahogy a házakra fel tudott mászni és a hálójával elejtette a gonosztevőket, hanem az is, ahogyan meghallotta a segélykiáltásokat. Talán vannak, akik még emlékeznek rá, hogy az volt az egyik szuperképessége, hogy a város zaja közül ki tudta szűrni a segítségkérő kiáltozás hangját, mintha csak egyfajta szelektív hallása lett volna.
Nem szeretném Jézust ebben az igehirdetésben szuperhősnek beállítani, mert nem hiszem, hogy ezzel a kifejezéssel le lehetne írni mindazt, amit a mi Urunk értünk tett, és ahogyan Ő most is gondját viseli az övéinek, de mégis a vak Bartimeus történetének esetében valamilyen hasonlóan szelektív, a bajban lévő segítségét meghalló füllel van dolgunk. Ebben újra Jézus adja nekünk a példát.
Bartimeust, ha úgy tetszik a Jézus korában a vakokra jellemző helyzetben találjuk: az út szélén ül, és koldul. Ezen a ponton talán feldereng a Kedves Olvasónak a múlt heti áhítat, amelyben szintén a vakságról és az irgalmas szemről volt szó. Most azonban Bartimeusnak nem az elveszett, hanem sokkal inkább a meglévő, sőt kiélesedett érzékére, a hallására figyelünk oda.
Bartimeus, akinek a neve azt jelenti, hogy a „nagyrabecsült fiaˮ (más magyarázat szerint a „tisztátalan fiaˮ – a vakság mint a tisztátalanság büntetése összefüggésére utalhat, amely hiedelem abban a korban általános volt.) egyhangú mindennapjaiban változás történik. Arra lesz figyelmes a körülötte lévő hangokból, hogy valaki Jézus nevét emlegeti. Nem tudjuk, honnan, de minden bizonnyal nem először hallja ezt a nevet. Erre utal az, hogy amikor kiáltozni kezd, akkor Jézust a „Dávid Fiaˮ megszólítással illeti, amiről pedig nem más, mint az eljövendő Messiás megszólítása volt. Vak emberünk ezzel tehát a Jézusba, mint Megváltóba vetett hitét is kifejezte. A Messiás másik ismérve pedig az volt, hogy képes lesz megnyitni a vakok szemeit. Amikor tehát Bartimeus meghallotta Jézus nevét a zajban, akkor joggal gondolhatta úgy, hogy ez az egyetlen lehetősége a gyógyulásra. Így már teljesen érthető, hogy miért szakadt fel szájából a kiáltás. Hangját többen is meghallják, de segítség helyett igyekeznek őt elcsitítani, gondolván, hogy ne zavarja meg a Mester az útjában. Bartimeus azonban kitartó és ügyet sem vet a csendet parancsoló hangokra. Addig kiáltozik, míg végül Jézus meghallja őt, és ezúttal Ő ad parancsot a körülötte állóknak, hogy hívják ide hozzá a vak koldust.
Ez a történet nagyon jól példáz két dolgot: először is azt, hogy hogyan hallkult el a kiáltásunk Isten felé. Nagyon sokan vannak, akik szorult helyzetükben nem mernek kiáltani, nem mernek gyógyulásukért, segítségért imádkozni mondván, ki vagyok én, hogy Isten velem a kisemberrel is törődjön? Lelkészként felmerül bennem a kérdés, hogy vajon nem mi, hivatalos szolgák, a közelállók okozzuk-e sokszor azt, hogy a legtávolabb lévők, a gyülekezetekben is alig-alig megjelenők, nem mernek kiáltani Istenhez? Nem mernek, mert úgy érzik, hogy nem tartoznak bele abba a körbe, akik kérhetnek vagy csak nem tudják, hogyan kérjenek. Ahelyett, hogy megtanítanánk őket erre, inkább elcsitítjuk. Pedig mind tudjuk, hogy aki kér, mind kap. Ha már van némi ismeretünk Istenről, és már rendelkezünk hittapasztalattal, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy egykor mi is az út szélén ülő vakok voltunk, akik csak egy-egy kiáltással koldultuk Isten kegyelmét, amíg magához nem hívott. Legyen ez a történet arra is, hogy meg tudjuk hallani a segítségkérők hangját. Ne csitítgassuk őket, hanem irányítsuk őket Jézushoz, tudván, hogy Dávid Fia a Megváltó, hívja őket.
Azonban nagyon nehéz meghallani a segítségkérést, ha a világ zajával vesszük körbe magunkat. Mióta a kedvenc zeneszámainkat a zsebünkben hordhatjuk egy szinte pénzérme méretű készülékben, azóta egyre többször látok embereket az utcán, akik fülhallgatóval a fülükben, hang-fallal veszik körbe magukat. Megszűnik mindenfajta kommunikáció. Velem is többször előfordult, hogy segítséget kértem volna, de a kérésem, pont emiatt süket fülekre talált.
Jézus nem így járt. Még útközben is és a zajban is meghallotta a segítségkérőt, rendre utasította azokat, akik el akarták Bartimeust hallgattatni. A rendreutasítás után aztán megérkezett a helyes válasz a vak koldus kiáltására:
„Bízzál! Kelj fel! Hív téged!ˮ (Márk 10, 49.)
Kegyelmes Istenem,
Köszönöm, hogy mindennap hallhatom a te hívásodat! Kérlek Téged, hogy ebben a zajos világban hadd tudjam kiszűrni a fontos hangokat, a segélykiáltásokat! Adj nekem olyan hallást, amely szerinted való, így lehessek jó eszközöddé! Ámen.
Haris Szilárd