A görög diakónia szót a szeretetszolgálat kifejezéssel szokás magyarul visszaadni. Személy szerint nagyon szemléletesnek tartom ezt a fordítást, mert tartalmazza keresztyén hitünk két legfontosabb alappillérét. A Szentírás legfőbb parancsa az Isten és az egymás iránti szeretet. Ebben a szeretetben gyökerezik és erre épül aztán az Istennek és az egymásnak való szolgálat. A két szó között olyan viszony áll fenn, mint az elmélet és a gyakorlat között. Az egyik a másik nélkül nem létezhet. A rossz elmélet, rossz gyakorlatot szül, viszont sok esetben önmagában az elmélet semmit sem ér, ha nem lehet megvalósítani. A mi esetünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy a szeretet szolgálat nélkül nem igazi szeretet, csupán egy érzés. A szolgálat pedig szeretet nélkül legfeljebb kényszermunka.
Éppen ezért a mai és az elkövetkező néhány igehirdetésben arra a kérdésre keressük a választ: Hogyan tanít meg a szeretet szolgálni? Mi az a többlet, amely csak a keresztyén meggyőződésből fakadó cselekedet sajátja?
[no_blockquote text=”Az irgalmas szemű ember megáldatik, mert adott az ő kenyeréből a szegénynek. (Péld 22,9 Károli fordítás)” text_color=”” title_tag=”h5″ width=”” line_height=”” background_color=”” border_color=”” show_quote_icon=”yes” quote_icon_color=”” quote_icon_size=””]
Bármilyen szolgálathoz fogunk is hozzá szükséges, hogy jó eszközeink legyenek az elvégzéséhez. A munka során egy jó szerszám az meggyorsítja és megkönnyíti a feladat elvégzését. Nincsen ez másképp a szeretetszolgálatban sem. A különbség csupán annyi, hogy ebben a munkában az Isten eszköze maga az ember. Az embernek kell úgy átformálódnia, hogy Isten eszközévé válhasson. Tegyük fel tehát a kérdést, hogy mije van az embernek, amit a felebarátja javára fordíthat? Itt és most elsősorban nem anyagi javakra gondolunk, hanem azokra a képességekre és adottságokra, amik magának az embernek a sajátjai. Olyanok mint erő, idő, ész, találékonyság. Mindezek a tulajdonságok azonban nem érnek semmit, hogyha nem vesszük észre magát a szükséget. Van valamink, amit adhatnánk, de mégsem váltjuk be. Hányszor ragadunk itt az internet előtt haszontalanul töltve az időt? Pedig ezt az időt, a másikra való odafigyelésre is szánhatnánk. Hogy vagy? Mi van veled? – ezek a kérdések nem kerülnek semmibe. Adottságaink nem érnek semmit, ha nincsen meg bennünk az észlelés, méghozzá a szükség észlelésének a képessége. Az észlelést az öt érzékszervünkkel végezzük, melyek a látás, a hallás, az szaglás, az ízlelés és a tapintás. Egyedül Isten képes úgy irányítani az érzékszerveinket, hogy jó eszközök legyenek a szolgálatban. A mai és az elkövetkező igehirdetésben arról fogunk gondolkodni, hogy miképpen használjuk érzékszerveinket, és miképpen szolgálhatunk velük. A felebarát részéről pedig ugyanezek az érzékszervek nem eszközök, hanem a szolgálat befogadói, elfogadói. A mai napon az első ilyen érzékünk a látás lesz.
Az információk körülbelül 80%-a a szemünkön keresztül jut el hozzánk. Ezzel a szemünk a leginkább kihasznált érzékszervünk. A reklámok, a könyvek és újságok mind a látásunkra apellálnak. Gondolj csak bele, hogy amikor itt lefelé görgetsz vagy az újságban lapozol, akkor másodpercenként hányféle információ suhan el a szemed előtt. A médiában ma már nem létezik tabu. Ennek következtében egyre kitolódik az érzékenységi küszöb. Egyre nehezebb megkülönböztetni az értéktelent az értékestől. A szemünk van leginkább kitéve az érzéki csalódásnak.
Mindezen körülmények között még nehezebb megőrizni a helyes, Isten szerinti látást. Az olyan látást, amely észreveszi a rászorulót. A szemnek fényre van szüksége ahhoz, hogy jól lásson. A sötétségben a hamis fényforrásnak is könnyen bedőlünk. Nem véletlen, hogy az érzéki csalódást más szóval szemfényvesztésnek nevezzük. De hol van az igazi fényforrás? Urunk Jézus Krisztus mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.ˮ (János 8,12) Az Isten Igéje megvilágítja a dolgok igazi természetét, megmutatja az emberek valódi arcát. Jézus maga adott erre példát, például akkor is, amikor megállt amellett a vakon született ember mellett, aki másnak talán már fel sem tűnt, hiszen mindig ott szokott ülni az út szélén. A keresztyén ember Jézus világosságában jár, így tud „irgalmas szemű emberréˮ válni. Aki maga megtapasztalta Isten irgalmát, annak a szeme is irgalmas lesz. Vagy, ahogy az eredeti héber szöveg írja, egyszerűen „jóˮ lesz a szeme. Az irgalmas szem nemcsak néz, hanem lát is. Sőt nem csak azt látja, ami a szeme előtt van, hanem a lehetőséget is. Látja, hogy a rászorulóból, az elesettből ki lehet, ha egy kis segítséget kap. Valahogy úgy, mintahogy egy gyermekben már egész korán benne rejlik, és meg-megmutatkozik, a felnőtt életének egyes jellemzője. Meg kell mondanunk, hogy az irgalom nem mindig jó befektetés, de ugyanakkor sokszor az egyetlen esélyt jelenti a változásra. Éppen ezért az irgalmas szem csak akkor tudja igazán betölteni a küldetését, ha a szükség meglátása után cselekszik is. Nemcsak meglát, hanem utána ad is.
Így kapcsolódik össze a szeretet és a szolgálat. A szolgálat pedig nem marad jutalom nélkül. Megáldatik. A kegyelmet nyert, irgalmas szem legnagyobb jutalma annak igérete, hogy egykor majd színről-színre láthatja Urát, Jézus Krisztust, aki irgalomra tanította: „Mert most még tükör által, homályosan látunk, akkor pedig színről színre…ˮ (1Kor 13,12)
Imádkozzunk:
Mennyei Atyám! Köszönöm, ha felismerhetem a világ hamis csillogását. Kérlek Téged, adj nekem látó szemet, amely meglát Téged, a Világ Világosságát, és megtanul meglátni a rászorulót! Add, hogy ne csak nézzek, hanem lássak, és a látás után cselekedni és szolgálni tudjak. Ámen.
Haris Szilárd